A betegek alábecsülik a mélyvénás trombózis kockázatát

Share on facebook
Share on whatsapp
Share on email

A kórházi vénás tromboembolizmus több halálozást okoz, mint az emlőrák, a közúti balesetek, a HIV/AIDS és a methicillin-rezisztens Staphylococcus aureus (MRSA) együttvéve. A kutatást vezető Dr. Lorraine McFarland szerint nem meglepő a közvélemény tájékozatlansága, amikor még a kórházak is alábecsülik a kockázatot, és folyamatosan elmulasztják a megfelelő vérrögképződés elleni gyógyszerek alkalmazását.

McFarland szerint az a legmeglepőbb, hogy az egészségügyi szakemberek többsége nem méri fel megfelelően a veszélyt. A brit egészségügyi felügyeleti szerv, a NICE 2007-es irányelvei szerint a minden brit kórházban vénás tromboembolizmus kockázatértékelést kellene készíteni minden felvett betegről. McFarland azt is elmondta, hogy a VTE-t nehéz diagnosztizálni, mert gyakran nem jár tünetekkel. A rendellenesség legelső tünete gyakran már a végzetes tüdőembólia, ráadásul rutin posztmortem vizsgálat hiányában még a halál után is rejtve maradhat a kórok. ”Ezek a tényezők arra utalnak, hogy a VTE gyakoriságát jelentős mértékben alábecsülhetik” – állítja a szakértő. ”Pedig a VTE megelőzhető betegség. A kórházi felvételkor elvégzett rutin kockázatértékeléssel, kompressziós harisnyával és alacsony dózisú vérhígító gyógyszer alkalmazásával csökkenteni lehetne az évi 32 ezer halálozást és az erek a mélyvénás trombózis által okozott károsodását.

A VTE kockázata a kórház elhagyása utáni első 90 napban a legmagasabb, ezért az ebben az időszakban bekövetkező tromboembóliát kórházi VTE-nek nevezik. Az alapellátásban dolgozó szakemberek alig vesznek részt a VTE utókezelésében, és általában arról sem tudnak, ha betegük vénás tromboembolizmust szenved, vagy újra felveszik a kórházba, így egyfajta klinikai űr keletkezik a beteg számára. A betegség megelőzésében McFarland szerint az lenne a legfontosabb, hogy ezt a szakadékot az alapellátás és a kórház között áthidalják. Hasonlóan fontos az egészségügyi szakemberek tájékozottsága is, valamint az, hogy a betegek a rendellenesség kellő ismeretében a megfelelő kérdéseket tehessék fel az ellátás során.